Fazekas Erzsébet |

Oravecz Imre kötetét lélektani szakanyagként olvasom. A költői című, látványra is kellemes, szép tipográfiájú mű egyébként pedig egyáltalán nem az, mint aminek mondja magát. Még csak nem is naplószerű. Inkább afféle notesz. Vázlattömb, ami jó, ha mindig kéznél van, hogy a szerző minden gondolatát azonnal le tudja jegyezni. Mert (talán jogosan?) úgy véli, hogy mindaz, ami eszébe ötlik, megörökítésre érdemes. A feljegyzett sorok – szülessenek bár elmélkedésből, lírai emlékezésekből vagy önmarcangoló kesergésből, tépelődésből – örök érvényűek. Az utókor majd eldönti, hogy mi a műfaja: irodalom, költészet, filozófia.

Ez a füzet tehát inkább csak helyettesíti a naplóírást. Az olvasó azt feltételezheti, hogy a jegyzetelő talán meg akarta úszni a mindennapos nyűgöt, ami szükségképpen együtt jár a naplóvezetéssel. De töprenghet azon is, van-e lineáris kapcsolat a szakaszok között. Vagy csak csapongunk a gyerek- és az öregkor között. Ide-oda utazunk az emigrációban megszeretett kaliforniai kanyonok és a szajlai határ között.

Keresgélek tehát, majd egy idő után feladom annak kutatását, hol vannak az egymáshoz tematikusan kapcsolódó ’szúrák’. A Korán egy-egy fejezetét nevezik így. Mivel a szent könyvnek mind a 114 szúrájára számokkal vagy nevekkel szokás hivatkozni, érteni vélem, miért adott a szerző (zárójelbe tett) kvázi címet minden egyes, néhány soros bejegyzéséhez.

A folyamatosságot nélkülözik a lapok, a kötet valójában gondolatforgácsok, aforizmák – lásd például a (Nyári napforduló)-t „Mostantól öregszik, és a végén meghal az év” – gyűjteménye.

A gyerekkorára emlékez(tet)ve indít Oravecz: (Hamar) „Ha arról volt szó, hogy eljárt felettünk az idő, az öregek gyerekkoromban nem azt mondták, hogy régen születtünk, hanem azt, hamar lettünk.” Az öregség, az elmúlás témája e felütéssel lép be ebbe – a nyomon követhető időrendet teljességgel nélkülöző, de irodalmi köntösbe öltöztetett – önelemzésbe. És lesz állandó téma a hanyatlás érzékeltetése: (Vénség) „Nem különbözik egymástól lényegesen az ébrenlét és az alvás.” – Másutt (Éji logisztika) kvázi ugyanez: „Vagy ébren is alszom már és nappal is alva járok. Lehet, hogy maga az élet is álom. Minél öregebb leszek, annál inkább hajlok rá, hogy ezt higgyem, álom, amelyből a halál ébreszt fel.”

A költői megfogalmazások után egyre drámaibb módon tör felszínre a keserűség: (Illetlenség) „70 feletti szobatárs németül tanult… Elcsodálkoztam, hogy valaki még ebben a korban is látja értelmét. Betöltöttem a 75-öt, s azzal, hogy írok, talán magam is valami hasonló illetlenséget követek el, csak én nem látom értelmét.” – (Sóhaj) „Az öregség állítólag meghozza a nyugalmat, a bölcsességet, a derű állapotát, amelyben az ember mindent elfogad, mindent tud, és semmi nem lepi meg, mert minden volt már és tanult belőle. De jó volna, ha így lenne….” – De nyilván nincs így és a szerző csak borong tovább…

(Öregek) „A fiatalok nem szeretik látni őket, mert az elmúlásra emlékeztetnek. Az öregek meg tapintatlanok, nem bújnak el, nem kímélik meg őket a látványtól.” Később másként ismételve: (Iszony) „A fiatal nők látványa még vágyat ébreszt bennem, de az öregektől iszonyodom. Ahelyett, hogy közösséget éreznék velük, hiszen ugyanazt a merényletet követte, követi el testük ellen az idő, mint az enyém ellen…” Majd jön a kitárulkozás: (Férfikeserv) „Az öregség egy tekintetben hasonlít a kamaszkorra. Ugyanúgy kínoz a kielégítetlen vágy, mint 12-15 évesen, amikor már nőt szerettem volna, de a nőknek még gyerek voltam. Még nem kellettem nekik, most meg már nem kellek, noha még nem vagyok impotens. Megütközve látom, hogy mindegy nekik, ha kövér, ha sovány, ronda, ha buta a férfi, csak fiatal legyen. (…) Kamasz koromban könnyebb volt, mert remélni lehetett, hogy egyszer megszűnik, most azonban már végleges.”

Életrajzi adatai szerint az író most is még ’csak’ 81 éves, tehát minden bejegyzése – a formál logika szabályai szerint – 80 alatti korában született. (Tévedés1) „szememre veti, hogy nem tudok mit kezdeni az öregségemmel. Téved. Igenis tudok. Foglalkozom vele, beszélek, írok róla. Sőt a kedvében járok, kényeztetem, mert az életet jelenti számomra, és én is kellek neki, hiszen bennem ölt testet. Kölcsönösen szükségünk van egymásra.” Ki tudja mióta tart ez a róka fogta csuka kapcsolat, a ’lassan már nem itt lét’ gondolatával. Valójában annyira szánandó (és szánalmas), hogy szinte túlnyomórészt ekörül forog az élete! Pedig sokszor jegyzi meg, hogy süt a nap, szereti a természetet (a havat különösen, gyerekkora óta – a hófedte világról így ír: „Tompák lettek a kintről beszűrődő zajok, hangok, mintha becsomagolták volna valamibe a világot”).

Járja a vidéket, a határt, amiből határtalan nagy földterület van körülötte… Mégis, folyton duzzog: (Neheztelés) „nagy igazságtalansága a természetnek, hogy a legnehezebbet: a halált (ha betegség vagy baleset nem hozza előre, általában) öregen, vagyis a legerőtlenebb állapotban kell véghez vinni”. – Ez a felfogás számomra nagyon furcsa. Szóval a halál nem megtörténik? Az ember elvégzi. Bevégzi. Ez utóbbi értelemben, némi megszorítással, értem. Bevégeztetett.

Próbálok tartalomjegyzéket készíteni, csak úgy, a magam számára. Felidéződnek gyermekkora emlékei, környezete. Megjelenik szülőföldjének minden értéke, a paraszti lét, a munka, aminek szeretetét, sőt megbecsülését képtelen továbbadni fiának, akit csak monogrammal jelölt. Elégedetlen vele és magával. Azzal, ahogyan (nem) képes nevelni őt. Nem tölt vele elég és nem minőségi időt. Attól tart, fia Asperger szindrómás, ami azért baj, mert „a zseniket és úgy általában a kiválókat nem szereti a világ, és ott keseríti meg az életüket, ahol tudja.” Megemlékezik szüleiről: (Anyám2) „Sokat szenvedett apámtól, aki indulatos, önző ember volt. Mindketten régen meghaltak. Ki tartja számon, milyen életet élt, ha én és a húgom nem leszünk már? És jóvá teszi-e apám a nemlétben, amit a létben elkövetett ellene?”

Róluk megint csak önmagára terelődik figyelme: (Pluszveszteség) „Mikor az ember szülei meghalnak, meghal a kora gyerekkora is, mert ők voltak azok, akik emlékeztek rá, mi történt vele 4-5 éves koráig.” Hiányzik a tudás a későbbi önmagáról is: (Amnézia) „de jó volna, ha valaki elmondaná, milyen voltam 19 évesen, mint gondolkodtam a világról, az irodalomról, magamról, mindenről”… Aztán önéletrajzi adalékokat sorol: betegség (tébécé), versírás, egyetem, utazás, kivándorlási próbálkozások. Kétszer kezdett új élet Amerikában (1976, 1988). Megvetnie azonban nem sikerült a lábát, visszajött. Gyakran álmodja magát itthon, azóta is, de Máraival ellentétben, ő álmában se retteg, hogy majd nem tud oda visszatérni. Leírt szavaiból azonban kiérződik, mindig máshová vágyódik. Véglegesen sehol sem jó igazán… Nem volt jó a házasságban, de magányosan sem jó.

És az amnézia folytatódik: „a többire, a lényegre, ami számított, ami erőt adott, amiben bíztam, nem emlékszem.” Mégis úgy sejteti, a többi gyászos volt. (Kétely) „A traumákat állítólag fel kell dolgozni. De fel lehet-e dolgozni egy traumákból álló életet?” „Minél többet temetek el, annál kevesebben lesznek a temetésemen, mert azokat temetem el, akik engem temetnének.” – Az előző képes beszédet folytatva fogalmazza meg kívánságát: (Igény) „Több öregség kellene, egy nem elég, hogy megszokjam.”

• Olvass bele!

Megjelennek a társadalmi létre vonatkozó gondolatok is: (Elégedetlenség) „Nem jó ebben a században sokáig élni. Minél tovább húzza az ember, annál több kedvezőtlen változást, pusztulást tapasztal a természetben, a társadalomban, és ha valami gyógyíthatatlan betegség nem végez vele előbb, ebbe hal bele.” – Sokan egyetérthetünk e meglátással, bár érdekes lenne tudni, ezt mikor, milyen események nyomán vetette papírra. Vagy mikor született a hazai politikai helyzetre utaló történet arról, hogy a korhely istentelent ekképp búcsúztatja a pap: „jámbor, imádságos életet élt”. A képmutató szavakat Oravecz arculcsapásként éli meg. Szomszédja viszont helyére teszi magában a méretes hazugságot: „hát mondania kellett a papnak valamit”. A szomorú írói összegzés nekünk szól: „hozzászoktak: amit a fensőbbség (polgármester, képviselő, pártvezér, miniszter stb.) mond, annak többnyire semmi köze a valósághoz, sőt, olykor éppen az ellenkezője az igaz.”

A kötetben többször esik szó az írói mesterségről is. Egyik olvasója azt kérdi tőle, milyen érzés, hogy egy-egy könyvvel egyszer s mindenkorra kiírta magából annak tárgyát, a lelki válságot. (A kiírásról) „nem ismerem ezt az érzést. Hiedelem, hogy az íróra ilyen jótékony hatással van az írás. Ha személyes trauma is hajtja közben, az eredmény attól nem szabadítja meg. Az vele marad, azt cipeli tovább.” Azon is hosszan borong, hogy a világjárvány hatásairól fűt-fát megkérdeztek, csak írót nem (Diszkrimináció). Holott az írónak „a lélek ügyeiben munkájánál fogva van némi jártassága, sőt állítólag annak mérnöke”.

Sokféle gondolatot ébreszt a vissza-visszatérő önvallomás. Gyorsan haladtam a szöveggel, kerestem azokat a sorokat, melyek visszhangot keltenek bennem. Vannak ilyenek, ezért a kötetet jó szívvel ajánlom mindenkinek – ha esetleg nem is annyira Oravecz lelkére kíváncsi, de a sajátjára annál inkább. Mert önmagát is jobban megismeri az, aki észreveszi, mely soroknál állt meg, melyik szúrákat akarná újra elolvasni.

A könyvben olvasott töredékek némelyike nem tágul ki másokra is érvényes kultúrtörténeti, társadalmi jelentőségűvé – nagyon hiányzik Oravecz szerkesztői fegyelme. Mert gyakran az volt a benyomásom, mindegy, hol ütöm fel a lapokat, hol hagyom abba az olvasást. Persze, ha összeszedegetem ellentétpárokba az idézeteket: múlt és jelen, vágy és valóság, gyerekkor és öregség, barátság és idegenség vagy harag, magyar vidék és amerikai sivatag – akkor felvázoltam a kötet tartalmát is…

De van egy másik olvasatom is. Ha figyelembe veszem, hogy van benne több, a személyessége ellenére hozzám is szóló, szívemnek tetsző, költői, lírai szöveg – akkor jó a véleményem a kötetről. Egyik-másik darabja prózában írt vers. Érdemes tehát elmerülni az irodalmi forgácsok, szilánkok, töredékek között – alkalomszerűen forgatva sok napon át adhat okot a lapozgatásra, gondolkodásra.

Oravecz Imre

Oravecz Imre: Alkonynapló
Magvető Kiadó, Budapest, 2024
199 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 4004 Ft,
e-könyv változat 3199 Ft
ISBN 978 963 144 2496 (papír)
ISBN 978 963 144 4285 (e-könyv)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Oravecz Imre Alkonynaplója a létezés teljességének katalógusa, az időskor mindennapjainak megörökítése. Hangoltságában és kíméletlen őszinteségében Márai Sándor és Kertész Imre naplóit idézi. Nem feltétlenül az a fontos, hogy az adott napon milyen külső események történtek, a hangsúly a belső tükröződéseken van. Ahogy az Őszi kérdés című naplójegyzetben áll: „Elment a sárgarigó, a kakukk, a gólya, a fecske. Megvárod, míg visszajönnek?”
Oravecz Imre most is mindent pontosan rögzít, a létezést elemeire bontja, ugyanakkor nem vész el a részletekben, a lényeges dolgokra összpontosít. Az elmúlásra és az életre, a személyét körülvevő világ állandóságaira és változásaira, a test és a tudat folyamatos párbeszédére. Az egymással szervesen összefüggő emlékekre és álmokra. Arra, ami vele együtt távozik, és azokra, akik utána is itt maradnak. A határban járunk: líra és epika peremén.
Az Alkonynapló mintha az időskori remekmű, a Távozó fa továbbírása lenne más modalitásban.